|
A kislány, aki mindenkit szeretett
Lázár Ervin 2007.03.05. 04:46
Igen. de vanm akinek még ez sem elég...:,(
 |
|
(A hétfejű tündér című kötetből) |
|
Egyszer mindenki eltéved. Így esett a kis Brunellával is. Eltévedt. Reggel elindult hazulról, a kert alatt egy kicsit nézte magát a patakban, fésülködött. - Szép fekete hajam van - mondta a pataknak, és mosolygott örömében, hogy szép fekete haja van. - Bizony szép - mondta a patak. - És a szemem is nagyon szép - folytatta Brunella.
Mi tagadás, a szeme is szép volt. A patak bólogatott. Most már nem olyan nagy lelkesedéssel, de bólogatott, mert Brunella igazán szép kislány volt, s olyan kedvesen tudott mosolyogni, hogy nem lehetett rá haragudni. A patak nagyon szerette volna, ha Brunella valami olyasfélét mond, hogy: „Jaj, de gyönyörű kristálytiszta vagy, te patak!” vagy: „Olyan szépen muzsikálsz, ilyen szépen senki sem tud muzsikálni!” De Brunella nem mondott ilyesfélét. Esze ágában se volt. Azt mondta: - Ha behunyom a szemem, nem látlak.
Mikor Brunella szépen megfésülködött, elhatározta, elindul az erdő felé. Otthon ugyan mondták neki, hogy csak a patakig szabad mennie, mert az erdőben eltévedhet, és ott veszélyek leselkednek rá. „Ugyan - gondolta Brunella -, miféle veszélyek? Engem szeretnek a fák, a füvek, az őzikék. De az erdőben kígyók is vannak” - jutott eszébe. Öntudatosan fölvetette a fejét, fekete hajfonatában meglibbent a széles piros szalag. - Engem a kígyók is szeretnek - mondta. - Most szépen megfésülködtem, elmegyek, megmutatom az erdőnek a hajam - szólt a patakhoz. - Csak ne menj messze. Bajod eshet, az erdőben lakik a Tigris, a Medve meg a Pakuk madár. - Engem szeretnek - toppantott Brunella, és elindult.
A patak nem szólt semmit. Akkor sem, mikor kisvártatva Brunella megfordult, és azt mondta: - És én is szeretem őket. Sohasem látott még Tigrist, Medvét meg Pakuk madarat. Aztán, mondom, eltévedt. De nem félt. - Ugye, szerettek engem? - kérdezte a fákat. - Szép kislány vagy - mondták a fák. Azon a dombon, ahol a hét hársfa állt, találkozott a Tigrissel. - Hrrr - morgott a Tigris -, hogy merészelsz!
- Jaj, de szép hangod van! - mondta Brunella, és közelebb lépett. - Nem morognál még egyet? A Tigris meglepetésében teljesítette a kérést. - Hrrr - morgott még egyszer, de most már sokkal szelídebben. Aztán észbe kapott, igyekezett borzasztó pofát vágni: még ez a kis mitugrász lányka akar vele kukoricázni?! - És az arcod is olyan kedves - mondta erre Brunella. - Megsimogathatom? A Tigris tekergette a nyakát. „Még hogy kedves az arcom - Gyorsan belenézett egy tócsába. - Igaz is, elég kedves arcom van.” - állapította meg elégedetten, és mosolyogni próbált. Az állkapcsa csikorgott, mert a Tigris hét éve mosolygott utoljára. - Kedves kislány vagy - mondta -, megsimogathatsz. Brunella megsimogatta a Tigrist, és azt mondta: - Örülök, hogy találkoztam veled. Szeretlek, Tigris. A Tigris boldog lett, ugrált és bukfencezett. Amikor kiugrálta magát, csodálkozva Brunellára nézett. - Mit keresel itt, kislány?
- Eltévedtem - mondta magabiztosan Brunella -, a patak partján lakom, abban a piros cserepes házban. - Tudom - mondta a Tigris -, pattanj a hátamra, egy darabig elviszlek. Brunella a Tigris hátára ült. Csodálatos volt száguldani. Egy ligetnél megálltak. - Tovább nem mehetek - mondta a Tigris -, erre menj, egyenesen. Hazatalálsz. Brunella elindult, amerre a Tigris mondta, és dúdolgatott. Egyszer csak lát ám egy barna foltot. „Nicsak - gondolta -, talán a Medve” - és megindult feléje. Tényleg a Medve volt. Már régóta figyelte a kislányt, csodálkozott, milyen bátran sétál a sötét erdőben. Tetszett neki, elhatározta hát, hogy nem bántja. De találkozni nem akart vele; minek mindenkinek megtudni, hogy ő itt lakik a Holdfényes Barlangban. De Brunella akkor már csak pár lépésre volt. A Medve nem akart bonyodalmat, gondolta, inkább elfut. - Ne szaladj el! - kiáltott utána Brunella. - Úgy szeretnék beszélgetni veled. „Most már mindegy” - gondolta a Medve, és megállt.
- Ne gyere közelebb, mert megeszlek! - kiabált a kislányra. - Jaj, de vicces vagy! - nevetett Brunella. - Miért ijesztgetsz? A Medve elcsodálkozott. - Hogy mersz így beszélni velem? - Ó, hát mert szeretlek! - nevetett a kislány, és kezet nyújtott a Medvének. A Medve vigyázott, nehogy nagyon megszorítsa a kezét. - És miért szeretsz? - Csak - mondta Brunella -, mutasd a hátad, úgy látom, a hátad sötétbarna. - Igen - mondta a Medve, és mutatta a hátát. Jókedvű lett. Igazán jó érzés, ha egy szép kislány szereti az embert. Azazhogy szereti a medvét.
Brunella elmondta, hogy eltévedt, és hogy a Tigrissel találkozott. - Nem bántott? - csodálkozott a Medve. - Ó - nevetett Brunella -, hogy bántott volna, amikor olyan kedves Tigris! A hátán hozott a ligetig, hogy hamarabb hazaérjek. - Ha akarod - mondta a Medve -, én is elvihetlek egy darabig a hátamon. - Az jó lenne - felelte a kislány -, csak tudod, olyan éhes vagyok. - A mézet szereted? - kérdezte a Medve. - Nagyon. Mézet adjál - mondta Brunella. A Medve kézen fogva vezette a kislányt a barlangjába. Csodálatos barlang volt, zegzugos nagy termekkel. - Ugye, szép? - dicsekedett a Medve. - Rajtad kívül még senki sem látta. - Gyönyörű! - ámuldozott Brunella, és boldog volt, hogy szeretik egymást a Medvével. Ennél jobb méz nincs a világon, a Medve biztatta Brunellát, egyék még. Nem nagyon kérette magát, a hasát degeszre tömte. - Nem kellett volna annyit ennem. Most biztosan nehéz vagyok - mondta, amikor a Medve hazafelé vitte a hátán. A Medve mosolygott. „Micsoda kedves kislány - gondolta -, lám, azzal törődik, hogy nekem nehezebb.” Pedig hát igazán lepkekönnyű kislány volt, a Medvének meg se kottyant, hogy a hátán ül. - Na, tovább nem mehetek. Innét, ha egyenesen arra mégy, hamarosan hazaérsz - mondta a Medve, s amikor Brunella már majdnem eltűnt a fák között, utána kiabált: - Gyere el máskor is! - Jó! - kiáltott vissza Brunella. Ebben a pillanatban a nagy eukaliptuszfán - éppen az alól kiáltott vissza Brunella - megszólalt egy dörmögő hang: - Ki merészeli zavarni a nyugalmamat? - Hát te ki vagy? - kérdezte a kislány, ernyőt csinált a szeme fölé, és a fára kémlelt. - Én a Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár vagyok - dörmögött a hang -, és ha azonnal nem hordod el magad, meglegyintelek a szárnyammal.
- Ó, de buta vagy! - mondta csendesen Brunella. - Látod, ha kedvesen beszélnél velem, és lejönnél hozzám, megszerethetnénk egymást. És akkor sokáig jól éreznéd magad, tudnád, hogy valaki szeret. - Ugyan - mondta a Pakuk madár -, én már háromszáz éve ülök itt, és még soha senkivel nem szerettük meg egymást! - Talán nem is járt erre senki - mondta Brunella. - De igenis - mondta a Pakuk madár -, kétszáztíz éve egy nyúl és nyolcvan éve egy szénégető. De nem szerettük meg egymást. Az igaz, hogy nem is vettek észre. - Na látod - mondta Brunella -, lejöhetnél, úgysem láttam még Pakuk madarat.
A Pakuk madár egy darabig mirgett-morgott, aztán csak lejött. Óriási madár volt, és láb helyett tényleg három kereket viselt. - Hát, te elég fura szerzet vagy - nevetett Brunella -, de a szíved biztos jó, téged biztos nagyon lehet szeretni. Ezzel megsimogatta a Pakuk madarat. A Pakuk madárnak mind a három kereke bizseregni kezdett, s arra gondolt, jöhetett volna ez a kislány háromszáz évvel korábban is. Akkor talán ő még énekelni is megtanult volna, úgy, mint a sárgarigó. Kérlelte Brunellát, hogy ne menjen még, de erősen esteledett, a kislánynak haza kellett indulnia. A Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár a hátára vette, és elrepült vele az erdőszélig. - Na, innen már látszik a házatok - mondta, és kitépett a szárnyából egy tollat. - Ezt őrizd meg. Emlékül. Már majdnem a patakhoz ért a kislány, mindjárt otthon lesz, gondolta, amikor egy borízű hang reccsent rá: - Állj! Hogy mersz a területemen mászkálni? - Hát te ki vagy? - csodálkozott Brunella, és megindult a hang felé. Egy torzonborz ember állt ott, szakálla az övéig ért, puskájával Brunellára célzott. - Én a vadász vagyok. Ha nem állsz meg, lelőlek. - Dehogy lősz - nevetett Brunella -, ki hallott már olyat, egy kislányt lelőni! Nem is gondolod te komolyan, látszik a szemeden, hogy jó ember vagy, és én a jó embereket szeretem, meg a jó emberek is szeretnek engem. - Igazán? Látszik a szememen? - kérdezte a vadász, és leengedte a puskáját. Brunella rámosolygott, a vadász meg vissza. - Ne haragudj, hogy ijesztgettelek - mondta a vadász -, nem tudtam, hogy szeretsz. - Ó, én mindenkit szeretek - mondta a kislány -, s engem is szeret mindenki. A füvek, a fák, a virágok. És a Tigris is, meg a Medve, meg a Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár. - Az nem lehet igaz - mondta a vadász, és megszorította a puskáját. - Nem is láttál még Tigrist, Medvét meg Pakuk madarat. - De igenis láttam - mondta büszkén a kislány -, és biztos téged is szeretnének. A Tigris a hátán hozott, a Medvénél mézet ettem, és a Pakuk madártól ezt a tollat kaptam emlékbe. A Tigris azon a dombon lakik, amelyiken a hét hárs áll, a Medve a Holdfényes Barlangban, a Pakuk madár meg az eukaliptuszfán. - Ó! - mondta halkan a vadász, és forgatta a szemét. - Megsimogatnál? - kérdezte tőle Brunella. - Persze, persze - sietett a vadász. Megsimogatta a kislányt. - És most már siess, mert esteledik. Elváltak. A kislány a patakhoz ért. - Szervusz, patak - mondta -, látod, semmi bajom nem lett. Mindenkit szeretek, és engem is szeret mindenki.
Ekkor egy lövés dördült. - A Tigris - mondta a patak. Brunella földbe gyökerezett lábbal állt. Megszólalni sem tudott. Eldördült a második lövés. - A Medve - mondta a patak. - Jaj, ne, nem akarom! - kiabált a kislány, de akkor már hozta a szél a harmadik dörrenést. - A Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár - mondta a patak. A kislány térdre esett, keservesen sírt, könnyei a patakba hullottak. A víz zavaros lett a könnyeitől. - Most már sohasem láthatod magad bennem - mondta szomorúan a patak -, csak talán akkor, ha behunyod a szemed.
| |