Kitárta a kamraajtót, bezavarta őket, és rájuk zárta az ajtót. Éppen idejében, mert dörömbölt valaki a fakapun.

- Majd én elintézlek téged, te fajankó - dörmögte a banya, és odament a kapuhoz, kitárta, mézesmázos hangon köszöntötte Király Kis Miklóst.

- Szép jó napot, édes fiam, mi járatban vagy erre, ahol a madár sem jár?

- Szolgálatot keresek, öreganyám.

- Ezer szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, mert bizony énnekem éppen egy ilyen tefajta legényre lenne szükségem a ház körül. Ha neked is úgy tetszik, fölfogadlak egy esztendőre.

- Itt a kezem, nem disznóláb, csak a fizetségben egyezzünk meg előbb.

- Ha jól végzed a munkád, azt kívánhatsz, amit akarsz. De ha nem, szolgám leszel örökre. Áll az alku?

- De még mennyire, hogy áll! Mi lesz a munkám?

Anya-Banya az istállóba vezette Miklóst. Három ló volt odabent, egy szürke, egy sárga meg egy pej.

- Ezeket kell kihajtanod a legelőre, és estére hiánytalanul bekötnöd őket ide, a helyükre. Ennyi az egész. Gyerekjáték, nem?

Miklós nem szólt semmit, már oldozta is a kötőfékeket, terelte kifelé a lovakat, kinyitotta a nagykaput, irány a széles mező.

A banya behajtotta utána a kapuszárnyakat, és utánanézett egy résen át. Vihogott.

- Csak hajtsad őket, hajtsad, szerencsétlen! Megpördült maga körül, és már mondta is a bájoló szöveget:

- Kirgyola, bergyola, belzebubbancs, béka csüng az álladon, szálljon rád az álomfelhő, folyja körül bokád, térded, melled körül motoszkáljon, cirógassa meg a szemed, a szívedbe, zsuppsz, beszálljon, hulljon rád dermesztő álom!

Nem értette Miklós, mi történik vele. Mintha bilincset raktak volna a lábára, elnehezedtek a léptei. Minden erő kiszállt belőle. Egy kicsit leülök - gondolta magában. De biz', ahogy leült, úgy érezte, sose tud többé fölkelni, elnehezedtek a szempillái, hej, sose volt még ilyen álmos, a három ló ködbe veszett előtte, bekoppant a szeme. Aludt, mint a bunda.

Több se kellett a vén banyának, már futott is. Átlépett az alvó Miklóson, megállt a lovai előtt. Bűbájoskodott, mondta a szöveget, és a három lovat kacsatojássá változtatta. Fölkapta a három tojást, beletette a köténye zsebébe.

- Nincs olyan ember, aki titeket beköt az istállóba.

Ezzel futás, hazafelé.

Miklós meg ott maradt a fűben.

A kamrában Amarilla felriadt mély álmából, mellette aludt a két testvére. Jaj, mi történhetett, érezte, most valami nagyon rossz történt, s mintegy önkéntelenül kiszakadt belőle az ének:

- Ébredj fel, kedvesem, az álom halálod!

A hangra Rilla kinyitotta a szemét, álmosan körbepislogott, látszott, első pillanatban azt sem tudja, hol van.

- Mi, mi van? Te ébresztettél föl?

- Jaj, olyan mélyen aludtál, azt hittem, meghaltál.

- Hagyj aludni, te ostoba! - ezzel visszahanyatlott, aludt tovább.

Megint felcsendült Amarilla hangja.

- Ébredj fel, kedvesem, az álom halálod!

Most meg Marilla nyitotta ki a szemét.

- Hagyj aludni, te ostoba!

Ezzel aludt is tovább.

A vén banya is meghallotta az éneket, odarontott a kamrához. Bekiabált.

- Mit óbégatsz, te lány?!

- Olyan mélyen alszanak a testvéreim... Félek... Én csak azt énekeltem - mondta, és hogy megmutassa, mit, már énekelt is: - Ébredj fel, kedvesem, az álom halálod...

- Elhallgass, mert kitekerem a nyakad!

De ekkor már hiába kiabált, mert az énekhang elhatolt Miklósig. Ijedten fölült, belefülelt a csendbe.

- Mi az, ki szólít?

Kiröppent szeméből az álom, fölugrott. A lovak! Hol vannak a lovak?

- Hé, lovacskáim! Kedves lovacskáim.

A banya odahaza röhincsélt.

- Azokat aztán hívhatod! A lovacskáidat.

Beosont a tisztaszobába, a három tojást egy vékába tette, s rájuk ült, mintha ki akarná kelteni őket.

- Ezeket hajtsd be, te szerencsétlen emberfia! - Hahotázott, ahogy a torkán kifért.

Miklós meg szaladgált jobbra, balra. Szaladgálhatott, amennyit csak akart, sehol a lovak.

- Most aztán mitévő legyek?

Még szerencse, hogy eszébe jutott a síp. Az ám, a róka sípja! Előkapta, belefújt. Abban a szempillantásban ott ült előtte a róka.

- Hívtál, kedves gazdám.

- Nagy bajban vagyok, róka koma, eltűntek az őrzésemre bízott lovak.

- Az bizony nagyobb baj, kedves gazdám, mint gondolod. Kacsatojássá változtatta mind a hármat a vén boszorkány, és most, mint a kotlós, ül rajtuk odahaza a tisztaszobában.

- Akkor hát nincs segítség?

- Valamit azért megpróbálunk. Fogd ezt a kötőféket, s amikor alkalmad adódik rá, csapd a kacsatojásokhoz.

Ezzel kettőt-hármat fordult maga körül, mire a harmadik forgás végére ért, már sereglettek köré a többi rókák. Egy egész rókahadsereg gyűlt Miklós köré, s aztán egy jelre elindultak Anya-Banya háza felé. Be az udvarba, be a házba, föl a padlásra. Zajongtak, zuhogtak, döbögtek, zörögtek, csak úgy zengett a ház. A banya kapkodta a fejét, az öklét rázta a padlás felé, de aztán csak elszakadt a cérna, fölugrott, fölkapta a söprűt, szaladt a padlásra.

Több se kellett Miklósnak, futott a kosárhoz, a tojásokhoz vágta a kötőféket, visszaváltoztak a lovak, mire a vén banya a sok menekülő róka között lekecmergett a padlásról, már be is kötötte őket az istállóba. Elégedetten nekitámaszkodott az ajtófélfának.

A banya meg egyenesen be a tisztaszobába. Kirontott.

- Hol vannak a tojások?

- Jó estét, öreganyám. Milyen tojásokat keres?

Dúlt-fúlt a banya, félretolta Miklóst, bekukkantott az istállóba. Ott állt a három ló, abrak a jászolban, széna a saroglyában, tiszta alom alattuk.

A vén banya majd fölrobbant a méregtől.

De azért mézesmázos arcot vágott.

- Jól megálltad a helyed. Teljesítetted, amit vállaltál. Gyere, válaszd ki a járandóságodat.

Ezzel egy jókora szobába vezette. Halmokban állt ott a tömérdek kincs, arany, ezüst, drágakő. Miklós behunyta a szemét, hogy el ne vakítsa a nagy fényesség.

A banya közben kiszaladt, kitárta a lányok kamrájának ajtaját.

- Rilla, Rilla - sutyorogta -, megszületett az aranyszőrű kiscsikó, gyorsan dobd a szemétdombra.

Futott Rilla az istállóba. Ott volt az épp akkor született aranyszőrű kiscsikó. Rilla fölnyalábolta, kidobta a szemétdombra. A banya meg visszament Miklóshoz.

- Választottál, fiam? Ott az a három véka arany. Mind a tied.

Miklós rázta a fejét.

- Az bizony nem kell.

A banya megdühödött.

- Hát mi az ördög kell neked?! Ha akarod, adhatok ráadást is. Ott, azt a nagy gyémántot. Vidd, a tied.

Közben beóvakodott a szobába Rilla, nagyokat pislogott az anyjára, jelezvén, hogy a feladatot végrehajtotta.

- Ni csak, magának lánya is van?

S mivel a másik két lány is besomfordált a kincseskamrába:

- Hát hány lánya van magának?

- Annyi lányom van, amennyi kell. Mondd már, hogy kell-e a ráadás gyémánt?

De Miklós továbbra is a lányokkal volt elfoglalva.

- Nézd csak, a kis szeplős! Nem találkoztunk mi már valahol?

- Hej, kifelé innen - kiabált a banya, terelgette kifelé a lányait, s maga is utánuk ment, hogy saját szemével lássa a szemétre dobott kiscsikót. Miklós megint egyedül maradt, s akkor a kis szeplős behajolt az ablakon. Hadart.

- Azt válaszd, ami a szemétdombon van! És ha már a tied, kapd az öledbe, senkit ne engedj hozzányúlni! Vidd a kapun kívülre, fésüld meg a sörényét...

- Amarilla! Mit csinálsz?

- Csak benéztem az ablakon.

- Takarodj onnét!

- Jaj, egy egér! - kiáltotta a lány, és elszaladt az ablaktól.

Aha, az egeres. Már megint. De hiszen ez mindig be akart engem csapni. Főtt a feje Miklósnak. A banya visszajött.

- Tessék már választani! A három véka aranyra meg a gyémántra megkaphatod ráadásnak ezt a gyertyatartót. Nézd meg! Legalább húszkilós.

Na, most mit csináljon? Higgyen annak a szeplős kis vakarcsnak? Ej, lesz, ami lesz. Hiszen a kincsekkel semmire se menne. Nem azért jött ő ide. Kimondta.

- Nem kell a kincse, öreganyám. Azt választom, ami a szemétdombon van.

- Megbolondultál? Még hogy szemétdomb!

De akkor már Miklós határozott léptekkel ment a szemétdombhoz. Rámutatott a kiscsikóra.

- Ezt választom.

- De hát ez dögrováson van! Nem éri meg a holnapi napot.

Miklós nem szólt, fölnyalábolta a kiscsikót, megindult a kapu felé.

- Gondold meg, te szerencsétlen!

- Nekem ez kell, és kész - zárta le a vitát Miklós. - Akkor csak annyit engedj meg - mondta a banya -, hogy megsimogassam.

Miklós válasz helyett futásnak eredt, ki a kapun, neki a mezőnek. Letette a csikót, megfésülte a sörényét. A kiscsikó megrázta magát, fölpattant, aranyszőre megfényesedett, és szempillantás alatt a világ legszebb táltosa lett belőle.

- Pattanj a hátamra, kedves gazdám! Ne félj semmit, a szél sem ér a nyomunkba. Nekem egy ugrás a világ.

És már repültek is, a táj alattuk, mint a térkép.

Nézett lefelé Miklós, és egy nagy meleg könnycsepp gyűlt a szeme sarkába. Ráhullott a táltos nyakára.

- Szédülsz, kedves gazdám?

- Nem szédülök, csak megláttam valamit. Nézz csak le!

Kaszaország fölött repültek, ott sötétlett a szélén egy kis mozdulatlan pontocska.

- Ni csak, egy ló - mondta a táltos.

- Az bizony. Az én hűséges barátom, aki nélkül téged soha meg nem szerezhettelek volna.

A táltos megfordult a levegőben. Szállt a kaszarengetegbe szorult ló felé.

- Élsz-e még, kedves kis lovam?

- Élek, Király Kis Miklós, és boldog vagyok, hogy sikerült a terved. Menjetek csak Sárkányországba, szabadítsátok ki Tündér Terciát!

- Csak nem hagyunk itt - mondta az aranyszőrű -, kiviszlek a mezőre.

Miklós lábujjhegyen, mozdulatlanul állt a kaszahegyek között, amíg aranyszőrű táltosa egy ugrással a mezőre röpítette a régi lovát. Aztán már jött is.

- Most már legalább tudom, hova kell mennem. Hogy menjek, kedves gazdám, mint a szél, vagy mint a gondolat?

- Mint a gondolat. Repüljünk Tündér Terciához.

A boszorkánycsalád a padláslépcsőn szorongott, onnan bámultak Király Kis Miklós meg a táltos után. Tudták, az aranyszőrűvel szemben tehetetlenek.

- Odanézz! Kiszabadította a régi lovát.

- Mert jószívű - suttogta Amarilla.

Anya-Banya fölfortyant:

- Mi közöd neked a jó szívhez, te sátánfajzat?!

Marilla gonoszkodva mondta:

- Igenis, Anya-Banya, ha Amarilla nem segít neki, sose viszi el az aranyszőrű kiscsikónkat!

- Ellenünk volt. Király Kis Miklóshoz húzott - toldotta meg Rilla.

Anya-Banya szeme szikrákat hányt.

- Segítettél neki.

Amarilla lehajtotta a fejét.

- Segítettem.

- És miért?

- Mert beleszerettem.

- Ebbe az ostoba fajankóba?

- A felfuvalkodott senkiháziba.

- Nem felfuvalkodott, és nem senkiházi. Láthatjátok, mindenre képes a szerelméért.

- Aki nem te vagy.

Amarilla nem szólt semmit, csak elpirult, ragyogtak a szeplői.

- Te szeplős vakarcs, te béka! Hiszen a szerelmed rád sem nézett, észre sem vett... Most büntetésből nézd meg, hogyan menti meg a szerelmét! Gyere! Szenvedj!

Megvilágosodott a házfal, előbb vibráló fényfoltokat lehetett látni, aztán összeállt a kép. Sárkányország haragoszöld mezeje látszott, rajta Király Kis Miklós és Tündér Tercia.

- Tündér Tercia! - kiáltott Miklós.

- Király Kis Miklós! Itt vagy mégis? Hát nem pusztított el a boszorkány? Kedves szerelmem, miért jöttél el, tudod, hogy úgyis hiába. Meg fog ölni a sárkány! Miért is jöttél. Jaj, szegénykém.

- Ne félj, Tündér Tercia, nem a sárkány, a szél sem ér nyomunkba!

Ezzel Király Kis Miklós maga elé emelte a nyeregbe Terciát, de közben már hallották, hogy nagyon dobrokol a sárkány lova.

Na, megint bedugta az orrát a sárkány az istállóba.

- Mi baj van?

- Viszik Tündér Terciát!

- Ehetem-e, ihatom-e?

- Se nem ehetsz, se nem ihatsz, mert amíg a világ világ, s ráadásul hat nap, azalatt se érjük utol őket, mert az én legkisebb testvérem, az aranyszőrű táltos hátán ülnek.

A sárkány nagyot hördült dühében. Fölpattant az ezüstszőrű hátára, a véknyába vágta a sarkantyúját.

- Utánuk!

- Hallod-e, sárkány gazdám, ne sarkantyúzz ilyen fájdalmasan, kiserked a vér az oldalamon.

- Száguldj, te dög, mert megöllek!

Röpültek az aranyszőrű után. Visszanézett az aranyszőrű, lassított.

- Hahó, ezüst bátyám, nem unod szolgálni azt a gonosz sárkányt!?

Csorgott a vér szegény ezüstszőrű oldalán. Könnyű volt hát az öccse szavára hallgatnia. Ágaskodott, megrázta magát, leröpült a hátáról a sárkány, zúgott lefelé, nagyot durrant, szétrobbant, mint egy bomba. Az ezüstszőrű csatlakozott Király Kis Miklósékhoz. Boldogan hazarepültek Tündér Tercia udvarába. Ahogy Tündér Tercia lába földet ért, megelevenedtek a sóbálvány emberek, meg a lovak az istállóban, vidáman lobogni kezdtek a tüzek, az üstökben fortyogott az étel.

- Király Kis Miklós, megtarthatjuk a lakodalmunk - tárta ki a karját Tündér Tercia, megszólalt a zene, fényes vendégsereg sorjázott be. Táncra penderültek.

A boszorkányházban is állt a bál. Csak másféle. Anya-Banya előrenyújtotta karmos körmű kezét, és megátkozta a lányát.

- Segítettél Király Kis Miklósnak, megölted a sárkányt! Kirgyola, bergyola, belzebubbancs, béka csüng az álladon, elveszem a mosolyodat, a szemedet, az arcodat, a lobogó hajadat, elveszem minden porcikádat. Kirgyola, bergyola, Amarilla, szél legyen belőled! Száguldj a világ körül nyughatatlanul, huhogj, zúgj, siránkozz, süvíts, te átkozott!

Amarilla lassan elpárállott, szél sírt föl, elszállt.

Tündér Tercia háza körül különös szél támadt, lobogtatta a lakodalmi tüzeket, lebegtette a táncolók ruháit, bedudált a kéménybe. Király Kis Miklós, maga sem tudta, miért, elszomorodott. Kiosont a kertbe, a szélbe tartotta az arcát.

- Mit akarsz, te szél, miért szomorítasz?

A szél csak sírt, sírdogált körülötte, és mintha egy vörös hajtincset látott volna, egy szeplős arcot. Király Kis Miklós, a győztes, állt szomorúan a kertben.