NYOLCADIK ÉS EGYBEN UTOLSÓ FEJEZET
amelyben minden jóra fordul, és a Százarcú Boszorka százegyedik arcát is megismerjük

Örült szegény Dzsoni is, örült Árnika is. Hogyne örültek volna, hiszen tizenkettővel szaporodtak a földön a boldog emberek. S akkor már egykettőre ott voltak Ajahtan Kutarbani király fazsindelyes palotája előtt. Ajahtan Kutarbani kinézett az ablakon, rájuk mosolygott, integetett.

- Vár már benneteket a Hétfejű Tündér! - kiabálta boldogan.

- Hát tudja, hogy jövünk?

- De tudja ám.

S akkor távoli, szép muzsika csendült föl, s azt vették észre, hogy ott állnak a Hétfejű Tündér előtt. Jóságosan nézett rájuk, mosolygott.

- Beszéljetek csak, mit szeretnétek? - kérdezte.

- Azt szeretnénk... azért jöttünk - dadogta megilletődve szegény Dzsoni. - Egyformák szeretnénk lenni, akár kacsák, akár emberek, ahogy akarod... ahogy megérdemeljük... segíts rajtunk.

A Hétfejű Tündér nem szólt semmit, csak mosolygott, s akkor szegény Dzsoni csodálkozva vette észre, hogy valakinek fogja a kezét. Árnika kezét fogta, mert emberek voltak akkor már mind a ketten. Összeölelkeztek, s annyira örültek egymásnak, ahogy csak két olyan ember tud, aki nagyon, de nagyon szereti egymást. A Hétfejű Tündér mosolya beszivárgott a szívükbe, s tudták, hogy soha többé semmiféle rontás nem fog rajtuk.

- Megköszönték a Hétfejű Tündérnek, hogy segített?

- Persze hogy megköszönték.

- És ugye most sietnek haza Östör királyhoz, hogy Östör király is boldog legyen.

Sietett hazafelé Árnika és szegény Dzsoni, földerült a szíve mindenkinek, aki látta őket, mert szépek voltak és boldogok.

Egy estét a tizenkét testvérnél töltöttek, egyet Rézbányai Győző vidámságtól hangos virágos rétjén, a harmadik este pedig megnézték a városban Ipiapacsot, a hírhedett középcsatárt és csapatát, amint éppen egy nagy mérkőzésen elnyerték az Óperenciás-kupát. S a negyedik este már meg is látták a kerek tó partján álló palota harminchat tornyát.

- És a Százarcú Boszorkával mi lesz?

- Miért, mi legyen vele.

- Igazából vannak boszorkányok?

- Nincsenek.

- De ebben a mesében van.

- Te mondtad, hogy legyen benne, nem én találtam ki.

- De most már azt akarom, hogy ne legyen benne.

- Úgyis elveszti a varázserejét, mert éppen ma jár le a hét év. Tudod.

- Nem sikerült neki a szolgálatába fogadnia senkit?

- Nem.

- És most mit csinál?

A Százarcú Boszorka a háza előtt jajongott, jajveszékelt.

- Jaj, jaj, elvesztem a varázserőm! Már egy órám sincsen, jaj, lejár a hatalmam! Most segíts meg, ördögök öreganyja, csak most az egyszer! Küldj valakit erre, kergess valakit erre, sodorj valakit erre!

Csitt! Mi az? Léptek közelednek. Jön valaki!

- Ó, ördögök öreganyja, köszönöm, köszönöm, hogy meghallgattál! - repesett a Százarcú, de lehorgadt ám nyomban a kedve, amikor meglátta, hogy kik jönnek. Mert Árnika és szegény Dzsoni jött a Százarcú Boszorka háza felé. Áradt belőlük a Hétfejű Tündér jóságos fénye; tudta a Százarcú, hogy e fölött a két ember fölött bizony nincsen hatalma.

- Te, te szegény Dzsoni - mondta dühösen -, te vagy mindennek az elrontója! Hogy az ördög vinné el azt az átkozott szabadságodat! Te, te világ legszabadabb embere.

- Mit átkozódik, öreganyám? - mondta neki szegény Dzsoni. - Nem unja állandóan rémítgetni az embereket, nem unja a sok gonoszságot, ármányt, kétszínűséget, hepciáskodást, kackiáskodást, üvöltözést, süvöltözést? Soha nem jutott eszébe, hogy meg is szerethetne végre valakit, sohasem jutott eszébe, hogy végre segítsen valakin?

- Ó, te ostoba, jószívű ember, te érzelemmel megvert! Tudod te, milyen öröm rémült arcokba bámulni? Tudod te, milyen érzés viharként cibálni az erdőt? Farkasként ordítani, füstként gomolyogni? Mit tudsz te?!

- Lárifári - mondta szegény Dzsoni -, szerette már magát valaki?

- Nem - mondta Százarcú.

- S maga szeretett már valakit?

- Nem - mondta a Százarcú.

- Na látja! Akkor fogalma sincs, mennyivel többet ér az mindenféle seprűnyélen röpködésnél.

- Komolyan mondod?

- De még mennyire, hogy komolyan. Itt az utolsó alkalom, öt perc múlva úgyis elveszti a varázserejét. Adja vissza azoknak a szegény embereknek a szabadságát, akiket a galád kincseivel tőrbe csalt, és akkor talán még lehet magából rendes ember.

- Na jó, nem bánom - mondta ijedten a Százarcú. - Azt a kacska-macska farkát, nyerjétek vissza a szabadságotokat!

És hopp, a pincéjéből elősorjáztak az emberek, akiket valaha is tőrbe csalt és rabul ejtett. Hunyorogtak a fényességben, sápadt bőrüket cirógatta a nap.

- Köszönjük, szegény Dzsoni - mondták. - Ezt meg itt most agyonverjük - rontottak a Százarcú Boszorkának.

- Jaj, kedves Dzsoni - mondta a Százarcú -, ne engedj bántani!

- Persze hogy nem engedlek, gyere csak ide a hátam mögé - mondta szegény Dzsoni, és intett az embereknek, hogy ne bántsák a boszorkát.

A Százarcú Boszorka mellében pedig megpattant valami, mintha egy vaspánt törött volna le a szívéről, és valami melegséget is érzett odabent, valami soha nem tapasztalt, valami csodálatosat, a Százarcú Boszorka nem tudta megállni, titokban megsimogatta szegény Dzsoni karját. És abban a pillanatban elszállt a varázsereje, egyszerű, fekete fejkendős öregasszony lett belőle.

- Ugye nem küldtök el, ugye veletek maradhatok? - kérdezte reménykedve.

- Persze, mamika - mondta neki Árnika -, velünk maradhat.

- Mit gondolsz, ha a Százarcúnak nem múlt volna el amúgy is a varázsereje, akkor is hajlandó lett volna rendes öregasszony lenni?

- Fogas kérdés. Könnyen lehet, hogy nem.

- Akkor ez az átváltozás csak kényszer volt. Nem volt az igazi.

- Hát azt nem tudom. Én csak annyit tudok neked mondani, hogy egyszer később, amikor a Százarcú a kis Dzsonit ringatta...

- Született Árnikának meg szegény Dzsoninak kisfia?

- Persze. Szóval a kis Dzsonit ringatta a térdén, és azt mondta neki: ,,Tudod, kis Dzsoni, seprűnyélen lovagolni is jó volt, denevérként röpködni is jó volt, viharként száguldani se volt kutya, de hogy te ilyen bizalommal meg szeretettel mosolyogsz rám, azt semmiért nem adnám!''

- Tiszta szívből mondta?

- Azt hiszem, igen.

- És akkor most vége is a mesének, igaz?

- Igen.

- Ebben a mesében minden jóra fordult.

- Miért, baj?

- Dehogyis. Éppen az a jó benne... A valóságban is minden jóra fordul?

- A valóságban? Nem. Sajnos nem.

- Akkor ez egy nem igaz mese volt?

- Dehogynem. Azt jelenti, hogy mi mind a ketten nagyon-nagyon akarjuk, hogy a valóságban is jóra forduljon minden.

- Én is nagyon-nagyon akarom. Te mondtad, hogy nagyon-nagyon kell akarni. Akkor is, ha nem biztos, hogy sikerül.