10. FEJEZET

Teltek-múltak az évek. Egymást követték az évszakok, és az állatok kurta élete sorra véget ért. Eljött az az idő, amikor már senki sem emlékezett a régi, Forradalom előtti időkre, kivéve Rózsit, Benjámint, Mózest, a hollót és néhány disznót.

Malvin meghalt, ahogy Kolomp, Zsuzsi és Fogdmeg is elpatkolt. Aztán meghalt Jones is a megye másik végében, egy alkoholisták számára létesített otthonban. Hógolyóra már senki sem emlékezett. Bandit is elfelejtették, kivéve azt a néhány állatot, akik még ismerték. Rózsi mostanára testes, öreg kanca lett, elmerevedtek az ízületei, és egyre csipásabb lett a szeme. Már két évvel túl volt a nyugdíjkorhatáron, csakhogy mindeddig még egyetlen állat sem vonulhatott nyugdíjba. Arról már réges-rég nem esett szó, hogy a legelő egyik sarkát elkerítik a nyugdíjas állatok számára. Napóleon meglett korú, másfél mázsás kandisznó lett. Süvi úgy meghízott; hogy alig tudott kipislogni a hájas pofájából. Csak az öreg Benjámin nem változott; épp hogy egy kicsit megőszült az orra körül a szőr, és Bandi halála óta még mogorvább és hallgatagabb lett.

Sokkal több állat élt mostanában a gazdaságban, bár a népesség nem növekedett akkorára, mint az előző években várták. Sok később született állat számára a Forradalom már csak valamiféle szájról szájra szálló, homályos hagyomány volt, és vásároltak is néhány állatot, akik hírét sem hallották, hogy ilyesmi történt az érkezésük előtt. A gazdaságnak most már Rózsin kívül még három lova volt. Erős, derék állatok voltak, készséges munkások és jó elvtársak, de rendkívül ostobák. A B betűn túl egyik sem tudta megtanulni az ábécét. Mindent bevettek, amit a Forradalomról és az Állatizmus elveiről mondtak nekik, különösen, ha Rózsi mondta, aki iránt szinte fiúi tisztelettel viseltettek; de kétséges volt, hogy értenek-e valamit belőle.

A gazdaság most már jobban ment, és jobban is volt szervezve; sőt még bővült is, mert Mr. Pilkingtontól megvásároltak két szántót. A szélmalmot végül sikeresen felépítették, a gazdaságnak saját cséplőgépe és szalmafelhordója volt, különféle új épületeket is emeltek. Mr. Nyaffy vásárolt magának egy kétkerekű csézát. A szélmalmot azonban végül mégsem áramfejlesztésre használták. Gabonát őröltek benne, és csinos hasznot hozott, mégpedig készpénzben. Az állatok keményen dolgoztak egy újabb szélmalmon, és azt mondogatták, ha majd befejezik, akkor felszerelik a dinamókat. De arról a fényűző kényelemről, amelyről egykor Hógolyó tanítására az állatok álmodoztak: villanyvilágítású istállókról, hideg-meleg vízről, és háromnapos munkahétről többé szó sem esett. Napóleon keményen bírálta az efféle elképzeléseket, mint amelyek ellentétben állnak az Állatizmus szellemével. Az igazi boldogságot, jelentette ki, a kemény munka és a mértékletes élet hozza meg.

Hogy, hogy nem, a gazdaság egyre gazdagabb lett, az állatok mégsem gazdagodtak - kivéve persze a disznókat meg a kutyákat. Ennek részben talán az volt az oka, hogy olyan sok volt a disznó meg a kutya. Nem mintha ezek az állatok nem dolgoztak volna, a maguk módján. Az ő munkájuk, mint Süvi fáradhatatlanul magyarázta, a gazdaság felügyelete és szervezése - soha véget nem érő munka. Ennek a munkának a nagy részét a többi állat tudatlansága miatt fel se tudta fogni. Süvi elmondta például, hogy a disznóknak nap mint nap hallatlan munkával olyan rejtelmes dolgokat kell összeállítaniuk, mint a különböző "dossziék", "jelentések", "jegyzőkönyvek" és "emlékeztetők". Ezek nagy papírlapok, melyeket tele kell írni, aztán mihelyt teli vannak írva, el kell égetni a kazánban. Mindennek mérhetetlen nagy a jelentősége a gazdaság jóléte szempontjából, mondta Süvi. De sem a disznók, sem a kutyák munkája nem termelt semmiféle eleséget, márpedig nagyon sokan voltak, és mindig nagyon jó volt az étvágyuk.

A többiek élete, amennyire fel tudták mérni, olyan volt, mint mindig. Általában mindig éhesek voltak, szalmán aludtak, vályúból ittak, dolgoztak a mezőn; télen a hideg gyötörte őket, nyáron a legyek. Az öregebbek néha összeszedték homályos emlékeiket, és megpróbálták megállapítani, hogy vajon a Forradalom első napjaiban, közvetlenül Jones elűzése után, jobban vagy rosszabbul mentek-e a dolgok. Nem tudtak rá visszaemlékezni. Semmivel sem tudták összehasonlítani jelenlegi életüket: semmihez sem tudtak igazodni, csak Süvi számoszlopaihoz, amelyek kivétel nélkül mindig azt bizonyították, hogy minden egyre jobb és jobb lett. Az állatok megoldhatatlannak találták a problémát, és mostanában már egyébként is nagyon kevés idejük volt ilyen dolgokon töprengeni. Csak az öreg Benjámin állította, hogy hosszú életének minden részletére emlékszik, és tudja, hogy a dolgok sohasem mentek, és soha nem is mehetnek se jobban, se rosszabbul - az éhség; a szenvedés és a csalódás, mondta, az élet megváltozhatatlan törvényei.

Az állatok mégsem adták fel a reményt. Soha, egy pillanatra sem veszett ki belőlük az a büszke érzés, hogy kiváltságos lények, mivel az Állatfarmon élhetnek. Még mindig ők voltak az egyetlen gazdaság az egész vidéken - egész Angliában -, amelyet állatok birtokoltak és vezettek. Nem akadt közöttük senki, még a legfiatalabbak és a jövevények között sem, akiket pedig tíz-húsz mérföldnyire fekvő tanyákról hoztak oda, aki ne csodálta volna ezt szüntelenül. És amikor hallották a puskalövéseket, és megpillantották az árbocon lobogó zöld zászlót, dagadt a szívük a soha nem múló büszkeségtől, és folyton a régi, hősi napokra fordították a szót, Jones elűzésére, a Hétparancsolat megírására, és a nagy csatákra, amelyekben legyőzték a betolakodó Embereket.

Egyetlen régi álmukról sem mondtak le. Még mindig hittek az Állatok Köztársaságában, amelyet az öreg Őrnagy megjósolt, amikor Anglia zöld mezeit nem fogja többé emberi láb taposni. Egy szép napon el is fog érkezni: lehet, hogy sokára, lehet, hogy az élő állatok közül senki sem éri meg, de azért egyszer mégis el fog érkezni. Még az "Angolhon állatai"-t is el-eldúdolták itt-ott, titokban: minden állat tudta a gazdaságban, ha hangosan nem merték is elénekelni. Ha nehéz volt is az életük, és reményeik nem mind teljesültek, azért tudatában voltak annak, hogy nem olyanok, mint a többi állat. Ha éhesek voltak, nem azért voltak éhesek, mert zsarnok Embereket kellett eltartaniuk; ha keményen dolgoztak, legalább maguknak dolgoztak. Senki sem járt közülük kétlábon. Senki nem nevezett senkit "gazdának". Minden állat egyenlő volt.

Kora nyáron Süvi egy szép napon megparancsolta a birkáknak, hogy kövessék, és elvezette őket a tanya végében fekvő parlagra, amelyet benőttek a fiatal nyírfák. A birkák egész nap ott legelészték a leveleket, Süvi felügyelete alatt. Este ő maga visszatért a tanyaházba, de mivel meleg volt az idő, azt mondta a birkáknak, maradjanak csak ott, ahol vannak. Végül aztán egy álló hétig ott maradtak, a többi állat nem is látta őket. Süvi a nap legnagyobb részét köztük töltötte. Azt mondta, új dalra tanítja őket, és ehhez magányra van szükség.

Közvetlenül a birkák visszatérése után, egy kellemes estén, amikor az állatok már befejezték a munkát, és hazafelé vették útjukat, rémült nyerítést hallottak az udvar felől. Az állatok riadtan megtorpantak. Rózsi hangja volt. Aztán újra fölnyerített, mire minden állat vágtába fogott, és berohant az udvarra. Egy disznó a két hátsó lábán járt.

Igen, Süvi volt az. Még kissé félszegen járt, mintha nem szokta volna meg teljesen, hogy tekintélyes súlyát ebben a helyzetben hordozza, de az egyensúlya tökéletes volt, amikor keresztülballagott az udvaron. És a következő pillanatban kivágódott a tanyaház ajtaja, és a disznók libasorban kivonultak rajta. Mind a hátsó lábukon jártak, voltak közöttük, akik jobban csinálták, mint a többiek, egyik-másik viszont kissé bizonytalanul járt, mintha botra szeretne támaszkodni, de mindegyiküknek sikerült körbejárnia az udvart. Végül pedig iszonyatos kutyaugatás és a fekete kakas harsány kukorékolása közben maga Napóleon is megjelent. Két lábon járt, fenségesen kiegyenesedve, és gőgös pillantásokat vetett mindenfelé, miközben körülugrálták a kutyái.

A csülkében ostort tartott.

Halálos csend lett. Az állatok megzavarodva, rémülten bújtak össze, miközben az udvaron körbemasírozó disznók hosszú sorát figyelték. Mintha tótágast állna a világ. Aztán eljött egy pillanat, amikor első megdöbbenésük elmúlt, és amikor mindennek ellenére - a kutyáktól való félelmük ellenére, és annak a hosszú éveken át kifejlődött szokásuknak az ellenére, hogy semmiért ne panaszkodjanak, semmit se bíráljanak, akármi történik - talán kitört volna belőlük néhány tiltakozó szó. De pontosan ebben a pillanatban, mintegy adott jelre, az összes birka félelmetes bégetésben tört ki:

- Négy láb jó, két láb jobb! Négy láb jó, két láb jobb! Négy láb jó, két láb jobb!

Öt percig megállás nélkül bégettek. Mire pedig a birkák elcsendesedtek, már nem maradt lehetőség a tiltakozásra, mert a disznók visszamasíroztak a tanyaházba.

Benjámin egyszer csak észrevette, hogy egy orr dörzsölődik a szügyéhez. Hátranézett. Rózsi volt az. Öreg szeme most még homályosabbnak látszott, mint máskor. Nem szólt egy szót se, csak szelíden odahúzta Benjámint a sörényénél fogva a nagy pajtához, amelynek a falára a Hétparancsolat fel volt írva. Egy-két percig csak álltak, a kátránnyal bevont falra írt fehér betűket bámulva.

- Nekem már romlik a szemem - mondta végül Rózsi. - Még fiatalkoromban sem tudtam elolvasni, mi van ideírva. De most úgy látom, mintha ez a fal egészen más volna. Ugyanolyan most ez a Hétparancsolat, mint amilyen volt, Benjámin?

Benjámin ez egyszer hajlandó volt áthágni önnön szabályait, és felolvasta Rózsinak, mi van a falra írva. Ott már semmi más nem állt, csak egyetlen Parancsolat, amely így hangzott:

MINDEN ÁLLAT EGYENLŐ,
DE EGYES ÁLLATOK EGYENLŐBBEK A TÖBBINÉL

Ezek után már az sem látszott furcsának, hogy másnap a gazdaság munkájára felügyelő disznók mind ostort tartottak a mellső csülkükben. Az sem látszott furcsának, amikor a disznók rádiót vettek maguknak, bevezettették a telefont, és előfizettek a John Bull-ra, a Tit-Bits-re és a Daily Mirror-ra. Abban sem volt semmi különös, amikor Napóleont pipával a szájában látták sétálni a kertben - nem, már abban sem láttak semmi különlegességet, amikor a disznók előszedték a szekrényből Mr. Jones ruháit; és hordani kezdték őket. Maga Napóleon fekete kabátban, térdnadrágban és bőrkamásliban jelent meg, míg kedvenc kocája azt a műselyem ruhát hordta, amelyet Mrs. Jones csak vasárnaponként szokott felvenni.

Egy hét múlva egyik délután egész sor kétkerekű cséza hajtott be a tanyára, merthogy meghívták a szomszédos gazdák küldöttségét, nézzenek körül a gazdaságban. Mindent megmutogattak nekik, amazok pedig kifejezték mélységes csodálatukat minden fölött, amit csak láttak, különös tekintettel a szélmalomra. Az állatok ekkor éppen a répaföldet gyomlálták. Szorgalmasan dolgoztak, alig emelték fel pofájukat a földről, és nem tudták, kitől is féljenek jobban, a disznóktól vagy az emberi látogatóktól.

Aznap este hangos nevetés és nótázás hallatszott a tanyaházból. Az állatokat a hangzavar hallatára hirtelen elfogta a kíváncsiság. Mi történik most, amikor első ízben találkoznak egyenlő felekként az állatok és az Emberek? Közmegegyezéssel beosontak, amilyen csöndesen csak tudtak, a tanyaház kertjébe.

A kapunál azért megálltak, féltek volna továbbmenni, de Rózsi továbbvezette őket. Lábujjhegyen odasompolyogtak a házhoz, és azok az állatok, akik elég magasan voltak hozzá, bekukucskáltak az ebédlő ablakán. A hosszú asztal körül fél tucat gazda és vagy fél tucat előkelőbb disznó ült. Maga Napóleon a díszhelyet foglalta el, az asztalfőn. A disznók láthatólag teljesen otthon érezték magukat a székükben. A társaság kártyával szórakozott; de egy pillanatra abbahagyták a játékot, nyilván mert áldomást akartak inni. Körülhordozták a hatalmas kancsót, mindenkinek színültig töltötték a poharát sörrel. Senki sem vette észre, hogy az állatok csodálkozó arccal bámulnak be az ablakon.

Odabenn éppen a rókaerdei Mr. Pilkington állt fel. Felemelte poharát, és bejelentette, hogy mielőtt elmondaná pohárköszöntőjét, néhány szót kíván szólni a megjelentekhez. - Nagy elégtételt jelent számomra - mondta -, és biztos vagyok benne, hogy valamennyi jelenlévő számára is az, hogy a bizalmatlanság és a félreértések hosszú korszaka - érezhetően véget ért. - Volt egy idő, - folytatta, nem mintha akár ő, akár a jelenlevők osztoztak volna ezekben a vélekedésekben, de volt egy idő, amikor az Állatfarm tiszteletre méltó tulajdonosaira, ha nem is ellenségesen, de mégis aggodalmasan néztek emberi szomszédaik. Sajnálatos incidensekre és félreértésekre került sor. Sokan úgy érezték, egy olyan gazdaság, amely a disznók tulajdona, és amelyet disznók vezetnek, valahogyan abnormális, és óhatatlanul nyugtalanító hatása lesz a szomszédságra. Sok gazda anélkül, hogy erről meggyőződött volna, feltételezte, hogy egy ilyen gazdaságban szabadosság és fegyelmezetlenség uralkodik. Amiatt is aggodalmaskodtak, hogy milyen hatása lesz mindennek az ő állataikra, sőt emberi alkalmazottaikra. Ám mindezek a kétségek mostanra eltűntek. Ma, amikor ő és a barátai meglátogatták az Állatfarmot, és töviről hegyire megnézték, ugyan mit tapasztaltak? Nemcsak hogy a legkorszerűbb módszereket, hanem olyan rendet és fegyelmet, amelyről minden gazda példát vehetne. Úgy véli, nem téved, amikor kijelenti, hogy az Állatfarm alacsonyabb rendű állatai többet dolgoznak, és kevesebb élelmet kapnak, mint bármely más állat a környéken. Sőt, ő és barátai sok mindent megfigyeltek ma, amit a saját gazdaságukban is tüstént be szándékoznak vezetni.

Észrevételeit, mondta Mr. Pilkington, annak hangsúlyozásával szeretné befejezni, hogy az Állatfarm és szomszédai között barátságos viszony alakult ki, és ennek így is kell maradnia. A disznók és az Emberek közt soha nem volt semmiféle érdekellentét, és erre a jövőben sem kerülhet sor. Küzdelmeik és nehézségeik azonosak. Vajon nem ugyanazokkal a munkaerő problémákkal küzdenek-e mindenütt? Mr. Pilkington ezután néhány gondosan előkészített szellemességet akart előadni a társaságnak, de belezavarodott mondókájába, és képtelen volt folytatni. Sokáig köszörülgette a torkát, és egyre vörösebb lett a képe, mire sikerült kinyögnie: - Ha önöknek meg kell birkózniuk a maguk alsóbbrendű állataival, hát nekünk is megvannak a magunk alsóbb néposztályai! - Erre a szellemességre az egész asztaltársaság harsány röhögésben tört ki, és Mr. Pilkington újra gratulált a disznóknak az alacsony fejadagokért, a hosszú munkaidőért, és azért, hogy a kényeztetés semmi jelével nem találkozott az Állatfarmon.

Most pedig, tette hozzá végül, felkéri a társaságot, hogy álljanak fel, és győződjenek meg róla, teli van-e a poharuk. - Uraim - fejezte be Mr. Pilkington -, uraim, emelem poharam az Állatfarm felvirágzására!

Erre kitört az általános éljenzés és lábdobogás. Napóleon annyira el volt ragadtatva, hogy elhagyta a helyét, és megkerülte az asztalt, csak hogy koccinthasson Mr. Pilkingtonnal, mielőtt kiürítette volna poharát. Mikor az éljenzés elcsendesedett, Napóleon állva maradt, és közölte, hogy ő is szeretne néhány szót szólni.

Mint Napóleon valamennyi beszéde, ez is rövid és velős volt. Ő is boldog, mondotta, hogy elmúlt a félreértések korszaka. Hosszú ideig olyan hírek terjengtek - és oka van rá, hogy azt higgye, ezeket az ellenség rosszindulata terjesztette, hogy ő és kollégái felforgatóan, sőt forradalmian léptek fel. Azt hitték róluk, hogy lázadást akarnak szítani a szomszédos gazdaság állatai között. Ennél mi sem esett távolabb az igazságtól! Egyetlen vágyuk most is, mint a múltban is, az, hogy békében élhessenek, és normális kapcsolatokat tarthassanak fönn szomszédaikkal! Ez a gazdaság, tette hozzá; amelyet szerencséje van kormányozni, szövetkezeti vállalkozás, és a birtokában lévő okmányok szerint a disznók együttes tulajdonát képezi.

Nem hiszi, mondotta, hogy a régi gyanakvásból még fennmaradt volna valami, de a gazdaság életében nemrégen történt változások bizonyára tovább fokozzák majd a bizalmat a gazdaság iránt. Az állatok eddig annak a bolondos szokásnak hódoltak, hogy egymást "elvtársnak" szólították. De ezt meg fogják tiltani. Meg fogják szüntetni továbbá azt az ismeretlen eredetű furcsa szokást is, hogy az állatok minden vasárnap reggel elvonulnak egy kandisznónak a kertben álló oszlopra felszögezett koponyája előtt. Ezt is meg fogják tiltani; a koponyát már el is ásták. Látogatói talán megfigyelték az árbocon lobogó zöld zászlót. Ha igen, akkor talán azt is észrevették, hogy eltűnt róla a fehér pata és a szarv. Mostantól fogva a zászló sima zöld lesz.

Mindössze egyetlen bíráló megjegyzést kíván fűzni Mr. Pilkington kiváló és igazi jószomszédi beszédéhez. Mr. Pitkington mindvégig az "Állatfarmot" emlegette. Persze nem tudhatta - hiszen ő, Napóleon, éppen most jelenti be -, hogy az "Állatfarm" nevet eltörölték. Ezentúl a gazdaságot "Majornak" fogják nevezni, hiszen ez az igazi és eredeti neve.

- Uraim - fejezte be Napóleon -, igyunk ugyanarra, amire az előbb, csak más formában! Töltsék tele poharukat! Uraim, a Major virágzására!

Erre megint olyan lelkes éljenzés tört ki, mint az előbb, és mindenki fenékig ürítette poharát. Az állatok, akik kívülről nézték ezt a jelenetet, úgy érezték, valami különös dolog történt. Mi változott meg a disznók arcán? Rózsi elhomályosodott öreg szemét egyik arcról a másikra fordította. Egyiknek ötös tokája volt, a másiknak négyes, a harmadnak hármas. De mi az, ami mintha összeolvadt és megváltozott volna? Aztán az éljenzés elcsendesedett, a társaság újra kézbe vette a kártyát, és folytatta a félbeszakított játékot, az állatok pedig csendesen elosontak.

De még húszméternyire sem mentek, amikor hirtelen megtorpantak. A tanyaház felől óriási ricsaj hallatszott. Visszarohantak, és újra benéztek az ablakon. Igen: odabenn heves veszekedés tört ki. Ordítoztak, verték az asztalt, éles, gyanakvó pillantásokat vetettek egymásra, és dühödten meghazudtolták egymást. A bajt a jelek szerint az okozta, hogy Napóleon és Mr. Pilkington egyszerre játszott ki egy-egy pikk ászt.

Tizenkét hang üvöltözött dühösen, és a hangok mind teljesen egyformák voltak. Most már nem volt kérdéses, hogy mi történt a disznók arcával. Az állatok a disznókról az Emberekre, az Emberekről a disznókra, aztán a disznókról megint az Emberekre néztek, és már nem tudták megmondani, melyik az Ember, és melyik a disznó.