Felnyitotta a zongorát. A mozdulatot egy halk nyikorgás kísérte.

A lány minden fájdalmát ezen a régi, kopott hangszeren élte ki. Ha játszott, azt tehette, amit akart, ott lehetett, ahol akart és olyan lehetett amilyen lenni akart.

Halk dallamot kezdett el játszani. Régi dalt, nem is tudta, honnan ismeri. Végül hirtelen felindultságból a billentyűkre csapott. Azok egy különleges hangzásban törték meg a szoba nyugalmát, aztán újra csend lett.

De a lány ujjai alatt újra felzendült az akkord, s ezúttal nem maradt abba.

Carmen arcát megcsapta a hűvös nyáresti levegő. Hosszú, fekete haja arcát simogatta, ahogy lobogott a szélben. Mindig erre vágyott, a gyermeki boldogságra, a gondtalanságra. S a magasságra. Egy hatalmas fekete madár repítette őt a hegyek közt. Minden érintetlen, tiszta és természetes volt körülöttük… Olyan magasan szálltak, ahol még ember nem járt soha.

A lény szárnyai egyenletesen suhogtak, majd az állat kicsit megbillent, s lefelé vette az irányt. A hegyek eltűntek, s helyükben egy fákkal körülzárt, ódon kastély romjai tűntek fel.

Hihetetlen sebességgel száguldottak az építmény felé, mégis puhán értek földet.

Carmen egyre hevesebben és hangosabban játszott, zúgott a szél a füle mellett…

Vitte magával a hév. A kastély környékén semmi nem mozdult, mégis úgy érezte, hogy körbe forog vele az egész.

Az épület nagytermébe lépett, s azonnal fények gyúltak. A helyiség megtelt emberekkel. Táncoltak. Carmen csak saját dallamait hallotta, az ő zenéjük nem ért a füléhez. Boldogok voltak, s nem fájt nekik semmi. A lány vidáman figyelte örömüket, s felhőtlen boldogsággal csatlakozott hozzájuk. Önfeledten pörgött meseszép ruhájában, ugyanolyan gyermeki boldogsággal, ahogyan repült.

Aztán a kastély köddé vált, s ő ott ált 10 évesen egy végtelen pipacsmezőn. Egy lenge kis vászonruhácskát viselt, fején pedig egy szalmakalap volt. Hűvös szellő lengette akkori szőkés haját, s csak a fejfedő védte a nap melengető sugaraitól.

Egy csilingelő kacajt hallott, s valaki őt hívta. Zenéje már szinte földöntúlinak hatott, úgy figyelt édesanyjára. Ő állt mögötte sugárzó mosollyal, kitárt karokkal.

Carmen futni kezdett felé, s ahogy felcsimpaszkodott rá, mindketten hanyatt estek a fűben.

Nevettek.

Aztán kinyitotta a szemét. Nem fogadta más, csak a rideg valóság…